„A szem
önmagát nem láthatja, ehhez tükörre van szükség. Ha a tükörben szembenézünk
önmagunkkal, a szem mindig valamire irányul. Felmerül a kérdés: mi mire néz, és
mi lát mit?”
Egy
visszavonultan élő, különleges lány misztikus életének történetét tartjuk a
kezünkben.
Tükrök veszik
körül. Szemek, melyek mélyére nézve akaratlanul is képes bepillantást nyerni az
emberek múltjába, átéli valaha átélt élményeiket, és részt vesz valaha
elkövetett tetteikben. Mintha csak a szemtanúja lenne ezeknek.
E különleges
képesség okán gyakran kérik fel apróbb vétségek, rablások, sőt, időnként
rejtélyes gyilkosságok kiderítésére, míg nem egy nap ő maga is gyanúba
keveredik – mint áldozat. Az eddigiekkel ellentétben nem múltbéli bűntényt lát,
hanem saját jövendőbeli halálát, melyet egy olyan személy fog elkövetni, akihez
csaknem olyan lángoló szenvedély vonzza, mint a tőle való menekülés
kényszerének ereje. E végzetes ellentmondás következtében lassan kicsúszik az
irányítás a kezei közül, és saját különleges csapdájának foglya lesz.
Részlet:
A szem a lélek tükre – szokták mondani. Én minden egyes reggelen hálát adtam a sorsnak, ha előző nap megkímélt ezektől a tükröktől. Vagy ha lehetőség szerint minél kevesebbet tartott elém. Természetesen a napszemüveg feltalálója is gyakran zsebelhette be az áldásomat, na meg az a sajnálatos tény, hogy létezik fényérzékenység. Ezeket a dolgokat használtam, hogy rejtőzködni tudjak a tükrök elől. Így máris „szebb” volt az élet.
Az élet, amely nap, mint nap tárta elém a borzalmakat. Az
emberek brutális és szadista viselkedését egymással szemben. Akármennyire is
akartam hinni a tündérmesékben, túl sok rosszat láttam már ahhoz, hogy szépnek
csúfoljam a világot.
"Egy rendőrségi irodában ültem, előttem fényképek
tucatjai kiterítve. Bill hozott ide, aki itt dolgozik. Ő az egyetlen személy,
aki nem tart bolondnak. Emiatt kockáztatja most is az állását. Nem szabadna
nekem megmutatnia az előző esti áldozatról készült képeket, sem azokat a
bizonyítékokat, melyeket a helyszínelők gyűjtöttek össze a tetthelyen. Mégis
idehívott, bezárt ebbe a szobába, és azt mondta, hívjam fel, ha végeztem. Ez
négy órája volt.
Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam.
- Kiengednél? – kérdeztem, amint felvette.
Két perc múlva már a kijárat felé tartottam. A hátsó fajta
felé természetesen, nehogy a főnökei észrevegyenek. Nem díjazták ugyanis, ha
egy kívülálló kotnyeleskedik bele a munkájukba, amit – habár ők meg voltak róla
győződve – közel sem végeztek olyan hatékonyan, mint hitték. És mint ahogy
kellett volna.
Ezért volt szükségük rám és a képességemre, ami most csődöt
mondani látszott. Persze nem először, egyetlen négyórás „találkozás” után
többnyire képtelen voltam segíteni, pláne, ha a tettesről nem volt semmilyen
információm. Most nem volt. A tizenhárom éves lány pedig, akinek a
megerőszakolt és megcsonkított holttestéről készült fotókat órákon át bámultam,
egyelőre nem adta a tudtomra, hogy ki volt a gyilkosa. A bizonyítékokkal sem
mentem semmire, mindegyik hallgatott.
Felültem a metróra, és hazafelé tartva visszazárkóztam a
gondolataim közé. A nemrég látott fotók töltötték ki őket. A külvilágot
érzékeltem persze, így azt is, hogy valaki leül mellém, de csak egyetlen
pillantást vetettem az illetőre. Egy harmincas férfi volt, farmert és
bőrdzsekit viselt. A szemünk egy másodpercre összevillant.
Sosem hittem benne, hogy léteznének véletlenek… de ez most
pont az volt. Elővettem a mobilomat, és higgadtan írni kezdtem Billnek egy
sms-t.
„A 12-es metrón vagyok. Velem szemben ül a kislány gyilkosa.
Küldj egységeket minden állomásra, farmert, és bőrdzsekit visel, a harmincas
évei elején járhat. Főbb ismertetőjel: egy karmolás az arcán”
Elküldtem, és a tetteshez hasonlóan magam elé bámultam a
továbbiakban."
Megjelenés: 2016. november
A könyv paraméterei:
- oldalszám: 340
- A5
- ragasztókötés
- puhafedeles
